Talán így tudom megfogalmazni, milyen egyedül a karantén itthon. Nem írtam lassan egy hete, eléggé besüllyedtem mélyre. Nem tudom, hogy azért, mert egy fájós térd miatt nem tudok sportolni, “teljes értékű” lenni, vagy pedig azért, mert a régi hipohondriám előjött és tombol. De lehet inkább az, hogy szuperszociálisként egymagam vagyok? Vagy mert nem csinálhatom azt amit szeretnék? Akkor amikor akarom? Talán mindezek együtt. Talán a legrosszabb pedig, hogy nem tudod meddig. Ha van egy célod, kitűzöd az idejét és nyomod neki, hogy sikerüljön. Ha pici csuszás van semmi gond, újra forecastolod a dolgot (a mocskos multis szám:). Ha kihuzzák a fogad, kb tudod meddig fáj. Eltörik valamid, a doki megmondja meddig leszel gipszben. Amikor felveszel hitelt, tudod meddig fizeted. Beraksz egy sütit sülni, tudod meddig kell bent hagyni hogy jó legyen! (Vagy szénné ég de akkor is van vége:))))

Meddig tart ez? Nem tudjuk. És ez a legrosszabb. Bennem hétvégén tudatosult az amit múlt héten a cégben a vezetők kapirgáltak: még 10 hét biztos. Ott csak neztem magam elé de nem fogtam fel, oké 10 hét. És hétvégén leesett, hogy az június. Június? De baszki akkor már flipflop papucsot hordok, legutóbb pedig még bokacsizmában voltunk az irodában.

És mi van ha nem 10 hét, mi van ha még 12? A barátnőmben ez ma tudatosult és kiborult. Én kurva okosan mondtam, hogy de ezt tudtuk, miért ütött meg? És rájöttem, engem vasárnap vàgott a falhoz a felismerés....

Egy ismerős pár szeptemberre rakta a juniusi esküvőjét. Első gondolatom: akkor már szabadok leszünk újra?

Amikor elkezdtem ezt most írni, azt akartam megfogalmazni, hogy a beszűkült világ mennyire rémisztő tud lenni. De most így rájöttem, nem az az igazán rémisztő, hanem a felismerés, hogy fogalmunk sincs, meddig tart ez, mikor lesz picit vége és mikor élünk újra úgy mint régen. Vajon Lesz ilyen még?