Ma egy hete, hogy itthonról dolgozunk. Ma egy hete, hogy nem láttam a Dunát, nem mentem át egyik hídon sem, nem voltam ügyfélnél, nem sminkeltem, nem vettem magassarkút csinos ruhával, nem ettem étteremben, nem ültem be kávézni, nem anyáztam a teremgarázsban, hogy nincs hely.

Már nem járok hajnalban edzeni, szóval a reggel hatos keléseim áttolódtak 8.15-re, amikor ártatlan, csipás kiskutya szemekkel nézek az uramra, hogy csavarna-e egy KV-t, hogy egyáltalán méltóztassam kivonszolni tespedt tagjaimat a nappaliig, ami jelenleg az irodánk, mentségemre szóljon, hogy felvettem egy inget az otthoni gatyámhoz, hogy a customerfacing call-ban normálisan nézzek ki, és kentem egy piros rúzst is. (utóbbi jól elkenődött futás közben - én voltam ma a józsefvárosi Joker)

Szakrális minikolbászsütés, koktélparadicsom kiporciózása, zöldségek ellenőrzése (megrohadt-e valami), majd vitamin előkészítés, gyors reggeli és call-ok, már fáj a fülem a fülestől, konkrétan kidörzsölte, ja és úgy nézek ki benne, mintha egy űrhajókilövést menedzselnék Houstonban.

A sport most a napi futást jelenti a 2. János Pál Pápa téren. Konkrétan a napom fénypontja az volt, mikor felvettem a fenszi futócuccaimat, a fülesemet, és elindultam a 7 kilóméteres körömre. Semmi nem utalt arra, hogy épp szarban van a haza, a csövesek ugyanúgy tolták a kannás bort, és ugyanúgy fetrengtek a fűben, a nyugdíjasok ugyanúgy sakkoztak a padokon, mint egyébként, pedig nekik otthon kéne lenniük, ugyebár. A nap gyönyörűen sütött, a madarak csicseregtek, én meg róttam a köröket, mint egy megszállott, egyetlen társam volt, a szoftos „kis” szorongásom, de ő nagyon kitartóan jött velem végig. Ügyeltem a „social distancing”-re, ami lehet, hogy az év szava lesz, de szerencsére a rekortánon 4 futó volt velem együtt, szóval talán megmaradok. Van egy olyan sandám, hogy napok kérdése, és bevezetik a kijárási tilalmat, na akkor marad otthoni edzés, addig azonban futok, mert megnyugtat. Vajon nagyon kibukna a férjem, ha rendelnék egy futópadot stikában a lakásba? Legalább lenne neki kis szerelési challenge, imád bütykölni és tud is, ja és nem mellesleg ő is fut :)Végülis ő is profitálhatna belőle...ha meg vége a vírushelyzetnek, elfér vidéken, vagy majd ha lesz egy nagyobb lakásunk…ezt egyenlőre napolom.

Mondtam már, hogy kurva nagy hipochonder vagyok? Nos ez a helyzet, sokat foglalkoztam ezzel az elmúlt években, hogy javuljon, és sikerült is valamennyire visszafogni, csak időszakosan flesseltem be valami gyógyíthatatlan betegséget. Ez a helyzet tényleg minden hipochonder rémálma. Ma elkezdtem fél óránként fogdosni a homlokom, van-e már lázam – még nincs, de a nyirokcsomóimat is kényszeresen fogdosom. Amúgy a Dettol reklámarca is lehetnék, ami a kézmosást vagy a beltéri fertőtlenítést illeti. Ha vége ennek az egésznek, tuti fogok ezekből a vegyipari termékekből nagy tételben tartani otthon, mert sose lehet tudni.

Délután azt hittem, kielégített a futás. De nem. Szóval lementem a kocsimhoz, mondván egy hete áll, le fog merülni az aksi, menni kell vele két kört, szóval megnéztem a Blahát kétszer, majd visszaálltam ugyanarra a parkolóhelyre, üdítő volt. Utána beugrottam a kisboltba alattunk – hirtelen felindulásból vettem pokolian csípős szalámit és egy üveg Jack Daniel’s-t, ne kérdezzétek, miért.  Furcsa érzés volt, hogy a boltosok kérdezgettek, kapaszkodtak egy felületes beszélgetésbe, ahogy én is velük, mert ennyire beszűkült a világ, éhezzük az interakciót.

Amúgy mondtam már, hogy minden este iszunk? Nem sokat, csak egy whiseky-t, egy bort, vagy egy sört. Megnyugtat, a napi rutin részévé vált. De szigorúan 5 után, igaz egyes kollégáim már ebédhez is legurítanak ezt-azt, én ott még nem tartok.

Amúgy ahogy jöttem fel, találkoztam az ötödiken lakó nőcivel, akinek öt gyereke van, na meg egy kipás férje (akit egyszer az egyik barátunk úgy köszöntött, dícsértessék), aki sosincs itthon. A nő mindig  terhes, a gyerekekkel visít, vagy utasítgatja őket, de mosolyogni, vagy nyugodtan még soha nem láttam, pedig 12 éve mindannyian ebben a házban lakunk. Na neki mekkora szívás lehet ez az egész, még a játszótérre se lehet levinni a gyerekeket, akik elég hiperaktívak. (Ápdét: kiengedte őket a gangra délután…nem kommentálnám) Szóval arra lyukadtam ki, örülök, hogy nincs gyerekünk a jelenlegi helyzetben.

Ma este rendelünk valami csípős kaját, hogy ezzel is támogassuk az éttermeket, és nézünk valami pozitív üzenettel felvértezett filmet, most erre van szükségem, holnap péntek, és jön a hétvége. Ez az, aminek alapból örülnék, most észre se veszem, annyira egybefolynak a napok.