Épp az előbb írtam le valakinek üzenetben, mikor megkérdezte, milyen napom volt, hogy „valójában boldog. Házi őrizetben, melegítőben, hajat sem mostam, de boldog voltam ma. Nem egész álló nap, de az érzés meg volt”.
Szabad boldognak lenni akár pár percig akár egy vírusjárvány kitörése előtt? Olyan ambivalens érzés ez. Főleg tőlem, az örök maximalista, kritikus, „készüljünk fel a legrosszabbra és akkor nem ér meglepetés” típustól.
Aki ismer, az tudja, hogy amennyire boldog tudok lenni, annyira tudok pesszimistán látni mindent – ez gyakorlatilag mindenki számára kihívás aki körülöttem van J)) kedvenc főnököm szokta mondani: velem egy érzelmi hullámvasút az élet, de állítólag imádja! De mindenki nyugodjon meg, matematikailag egy erős súlyozott átlagolás után tudok közepesen pompás társaság lenni! Hm. Ez lehetne majd a legújabb tinder promó szövegem is! (már amikor újra releváns lesz a tinder. Nem nagyon van most piaca a szingliségnek, maradjunk ennyiben).
Ma reggel nem épp boldogan keltem. A munka lefoglal, hála ég sok is van most még, de egyszerűen, mint egy dacos 5 éves, nem voltam hajlatandó kijönni a paplan alól. Még a fejemre is húztam, hogy ne lásson senki, aztán el is beszélgettem magammal, hogy ez egyrészt gyerekes, másrészt ki látna??? A képzelt barátaim?? A házi karantén a mentális egészségre komoly hatással van :D
Felkeltem mégis, leültem a vitamin desszert után az összkomfortos irodámban, ami olyan fullos, hogy karnyújtásnyira van a hűtő, szakirodalom és mosdó. Mi kell még?
Ma az volt a szabályom, hogy nem fogok híreket olvasni. Nem akarom már reggel tudni, hány halott van, azon sem akarom magam felidegesíteni, hogy a mostani helyzet gyakorlatilag egy nyugdíjas woodstockot indított el – azok is az utcán vannak közülük, akik eddig otthon nézték az Izaurát.
Szigorú szabály, hogy akivel csak lehet, videó meetingen csinálok – hiányoznak az emberi arcok, a Maffiózokból meg nem táplákozhatok állandóan az HBO GO-n, mert mindenkivel szotyizni és életekben alkudozni fogok ha újra nyit az ofisz (utóbbi mondjuk salesként sokszor most is megesik J)
Délután kaptam egy jó hírt. Szakmai és régóta dolgoztam érte, bár biztosan reménykedni sosem mertem örökös maximalista én önkritizáló lévén, de szerettem volna. Volt már szó erről a jó hírről néhány hónapja, akkor dacból akaratból vártam, hogy történjen meg, de nem. Az egót erősen térdre kényszeríti az ilyesmi, de most azt gondolom, talán jól is történt, ami akkor történt: most hogy ezt jó hírt megkaptam, elemi erővel boldogság járt át!
Milyen gyorsan átértékeli az ember azt, hogy is legyen boldog … az érzést átéled, ízlelgeted, majd engeded, hogy mosolyra késztessen. Állsz az erkélyen, amit még nem volt időd kitakarítani mióta itthon vagy, engeded, hogy a nap süsse az arcod, melegítőben, napok óta felkötött hajjal, a sminkről egy hete azt sem tudom micsoda – és molyogva azt éreztem, nohát most boldog vagyok!
Napi Coelhoként pedig – tőlem váratlanul – úgy zárnám a mai napot, hogy mindig könnyebben látjuk meg, hogy mi a rossz, mint hogy mi a jó. Lemondásra, önkontrollra, megvonásokra késztet ez az új élethelyzet, itt meglátni a jót most talán még nehezebb – mi lenne ha a következő kihívásunk az lenne, hogy minden nap találjunk egy olyan dolgot, ami boldoggá tett? J az érzést még jobban fogjuk átélni, mint máskor!
